Mire jó a nyári szünet?
Felteszem a lábam, előveszek egy könyvet és megírom.
Sokat gondolkodtam azon, mi legyen az első bejegyzés. Ha pedig
ennyit kell rajta töprengeni, vajon kell-e egyáltalán; hiszen minek ír, akinek
nincs miről? Talán a legjobb, ha arról írok, mi is van most a tarsolyomban, és
honnan ered az írói kedvem.
Általában mindenki megkérdezi, mi adta a történetemhez az ötletet,
én pedig – rossz szokásomhoz híven – csapongani kezdek. Ha lenne az
élőbeszédben a zsigereimben egy jó szerkesztő, akkor pompás retorikai érzékkel
tudnék nyilatkozni bármiről mindenféle sallang, terpeszkedő kifejezés és
stílustalanság nélkül.
Sok író kezdi azzal a mondandóját, hogy gyerekkora óta ír. Jelen!
Beállnék a sorba. Én is versekkel, mesékkel kezdtem.
Az első regényem egy farmról szólt. A téma onnan eredt, hogy
kaptam egy indián lovast ábrázoló, könyv vastagságú noteszt. Valószínűleg, ha a
nővérem kapja azt, én pedig a havas hegycsúcsokkal dekoráltat, egészen más
témát ragadtam volna meg. Mindenesetre, akkor valamiért azt hittem, hogy egy
könyvnek először megszületik a borítója, és arról kell megírni a történetet…
Harmadikos voltam tehát, amikor belekezdtem. A végére nagy buli kerekedett
belőle, mert néhány osztálytársam is beszállt a munkafolyamatba, persze csak
papíron. Komoly előlapot készítettünk neki, mindenkinek volt titulusa. Jó móka
lett belőle, ötödikes korunkig eltartott. Beszállt olyan osztálytársunk is,
akinek csak a nevét tüntettük fel, soha bele sem szagolt a dologba, de mivel
menő csaj volt, nem akadt más választásunk. Mai fejjel azt mondanám, hogy ez
volt a párbeszédek és a módhatározók könyve.
A nagy durranás hetedikes koromban, a Kedvenc ellenségem lett.
Négyen voltunk barátnők, rólunk szólt (meg a szerelemről, mi másról). Kis
alakú, sima füzetbe írtam ceruzával, minden délután. Reggel a buszon beültünk a
négyes helyre egymással szemben, és körbejárt a történet. A lányok
izgatottan várták az új részt. Aztán elmondták, mit szeretnének még, mi
történjen „velük”. Igazi klasszikus, humoros lányregény, még mai fejjel is azt
mondom. Talán egyszer át fogom dolgozni. Azért szeretem, mert kicsit más a
vége, mint a megszokott: a főszereplő, jelen esetben én, a végén nem talál
párjára, mégis boldog a befejezés.
A mostani regényben azt volt nehéz megvalósítani, hogy miként
rejtőzzenek el benne a sablonos dolgok. Például, sejtheti a fiatal
olvasó, hogy az iskola lúzere lesz a legnagyobb hős; éppen ezért érdekli, mert
erre van szüksége, ez old benne valamit. De hogyan bújtassam el, hogy ne Walt
Disney színvonal legyen belőle, hanem valami eredeti? És még mindig nem vagyok
abban biztos, hogy ezt sikerült megvalósítanom.
Ebben a dologban segíthet egy szipiszuper lektor, ha van benned
alázat. Mert egy igazán jó lektori vélemény után meg is sértődhetsz, vagy
fejlődsz, ha van benned törekvés. Én a mai napig elő sem vettem a régi
kéziratot. Ha valami, hát az össze lett csapva! De komolyan, nevetséges (szinte
szégyellem magam miatta). Azért kértem lektorit arra a történetre, mert én
magam is utáltam az egészet, és elakadtam, nem tudtam, hogyan ragadjam meg a
dolgot. Ez egy jó döntés volt.
Persze nem csodálkozom azon, hogy ennyire összeszedetlen voltam
akkor, mert nem semmi tanév áll mögöttem; ráadásul én nem a padban ülök, hanem
a tanári asztalnál.
A következő bejegyzésben arról fogok írni, mégis honnan jött az
ihlet magához a könyvhöz, amin most dolgozom. És mi is az pontosan?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése