Így születik a fantasy

 – Miről írjak könyvet, gyerekek?

– Szuperképességekről! – harsogták a harmadikosaim.

Mind a kilencen fiúk.

Amikor a reggeli beszélgetőkörben először tették fel a kérdés: „Milyen szuperképességet szeretnél?”, elgondolkodtam. Nekik ez még nagyon fontos, és tényleg mindenhonnan a beöltözött, bizarr külsejű, furcsán izgő-mozgó karakterek villódznak a szemükbe, ha akarják, ha nem… De valami hiányzik ezekből a figurákból: az emberi.

Történik valami fizikai átalakulás, felveszi a karakter a bőrruhát, vaspáncélt, fejfedőt, kabátot vagy esernyőt, és máris megmenti a világot. Mégis a külseje teszi különlegessé, a kívülről kapott csodatévő holmik.

Nem egyszer tettek fel hasonló kérdést a beszélgetőkörben. A harmadikosaim szerint a legjobb adottság, ha az ember mindenki képességét meg tudja szerezni. A mindenható. Ez is érdekes, komolyan megihletett. A gyenge tanuló, aki mindent képes megtanulni (nem egy átlagos fiú, aki rájön, hogy szuperereje van, mivel ő amúgy sem átlagos).

A másik véglet: Ma már rengeteg sorozat szól – főleg felnőtteknek – szuperképességet szerző „igazi emberekről” is, akik megrémülnek a képességüktől, és arra vágynak, hogy normálisak legyenek. Mind ugyanarról szól: jön a mentőcsapat, meggyőzik, hogy a képességét jóra is használhatja; legyen ügynök, üldözze azokat, akik nem jóra használják, vagy csak egyszerűen fogadja el, és élje boldogan világát. De az emberek félnek tőlük, ezért kiközösítik, elfogják őket stb. Ugyanaz a történetív. Láttam elég ilyen sorozatot, C-Zs kategóriáig, kutatómunka címén. Na jó, némelyik karaktert és sztorit még egészen kedveltem is, de akadt, amelyik sorozatnak nem tudtam megnézi az összes évadát.

Inkább maradok az olvasásnál – és az írásnál.

A valóságban viszont minden gyerek különleges akar lenni. Az én osztályomban mindenki az is, de az ő tapasztalataik szerint nem szuperképességekben, hanem kudarcban. Mielőtt átjöttek hozzánk, az egyik nem tudott figyelni, a másik rendesen ceruzát fogni, a harmadik beilleszkedni, a negyedik kifejezni magát, az ötödik olvasni… És ők ezért lettek „különlegesek”, sajátos nevelési igényűek.

Ezen az analógián akartam elindulni, amikor kitaláltam a témát, és tökéletesen bele is illett abba a világba, ami már megfogalmazódott bennem. Persze, nem éppen az ő korosztályuknak szól, hiszen a történet szereplői tizenöt évesek vagy idősebbek, az ő lelkivilágukat érintő kérdésekkel. Persze ez nem kizáró ok, sőt, még az is lehet, hogy 12 évnél fiatalabbaknak is „fogyasztható”. Majd ti megmondjátok.

Egész évben kérdezgették, hogyan állok a történettel; nagyon érdekelte őket a folyamat. Nekik is izgalmas, hogy különleges képességekkel élő gyerekekről írok, ráadásul egy elvarázsolt szigeten, ahol különös lények is élnek, és még mágia meg titok is van benne, na ez már maga a mázli, hiszen éppen az ő tanítójuk vagyok!

Hát imádom őket, még akkor is, amikor égnek áll a hajam tőlük. Mondják is ilyenkor, hogy van ám olyan szupererő is, hogy türelem.

Tanító néni regényt ír

Mire jó a nyári szünet?

Felteszem a lábam, előveszek egy könyvet és megírom.

Sokat gondolkodtam azon, mi legyen az első bejegyzés. Ha pedig ennyit kell rajta töprengeni, vajon kell-e egyáltalán; hiszen minek ír, akinek nincs miről? Talán a legjobb, ha arról írok, mi is van most a tarsolyomban, és honnan ered az írói kedvem.

Általában mindenki megkérdezi, mi adta a történetemhez az ötletet, én pedig – rossz szokásomhoz híven – csapongani kezdek. Ha lenne az élőbeszédben a zsigereimben egy jó szerkesztő, akkor pompás retorikai érzékkel tudnék nyilatkozni bármiről mindenféle sallang, terpeszkedő kifejezés és stílustalanság nélkül.

Sok író kezdi azzal a mondandóját, hogy gyerekkora óta ír. Jelen! Beállnék a sorba. Én is versekkel, mesékkel kezdtem.

Az első regényem egy farmról szólt. A téma onnan eredt, hogy kaptam egy indián lovast ábrázoló, könyv vastagságú noteszt. Valószínűleg, ha a nővérem kapja azt, én pedig a havas hegycsúcsokkal dekoráltat, egészen más témát ragadtam volna meg. Mindenesetre, akkor valamiért azt hittem, hogy egy könyvnek először megszületik a borítója, és arról kell megírni a történetet… Harmadikos voltam tehát, amikor belekezdtem. A végére nagy buli kerekedett belőle, mert néhány osztálytársam is beszállt a munkafolyamatba, persze csak papíron. Komoly előlapot készítettünk neki, mindenkinek volt titulusa. Jó móka lett belőle, ötödikes korunkig eltartott. Beszállt olyan osztálytársunk is, akinek csak a nevét tüntettük fel, soha bele sem szagolt a dologba, de mivel menő csaj volt, nem akadt más választásunk. Mai fejjel azt mondanám, hogy ez volt a párbeszédek és a módhatározók könyve.

A nagy durranás hetedikes koromban, a Kedvenc ellenségem lett. Négyen voltunk barátnők, rólunk szólt (meg a szerelemről, mi másról). Kis alakú, sima füzetbe írtam ceruzával, minden délután. Reggel a buszon beültünk a négyes helyre egymással szemben, és körbejárt a történet. A lányok izgatottan várták az új részt. Aztán elmondták, mit szeretnének még, mi történjen „velük”. Igazi klasszikus, humoros lányregény, még mai fejjel is azt mondom. Talán egyszer át fogom dolgozni. Azért szeretem, mert kicsit más a vége, mint a megszokott: a főszereplő, jelen esetben én, a végén nem talál párjára, mégis boldog a befejezés.

A mostani regényben azt volt nehéz megvalósítani, hogy miként rejtőzzenek el benne a sablonos dolgok. Például, sejtheti a fiatal olvasó, hogy az iskola lúzere lesz a legnagyobb hős; éppen ezért érdekli, mert erre van szüksége, ez old benne valamit. De hogyan bújtassam el, hogy ne Walt Disney színvonal legyen belőle, hanem valami eredeti? És még mindig nem vagyok abban biztos, hogy ezt sikerült megvalósítanom.

Ebben a dologban segíthet egy szipiszuper lektor, ha van benned alázat. Mert egy igazán jó lektori vélemény után meg is sértődhetsz, vagy fejlődsz, ha van benned törekvés. Én a mai napig elő sem vettem a régi kéziratot. Ha valami, hát az össze lett csapva! De komolyan, nevetséges (szinte szégyellem magam miatta). Azért kértem lektorit arra a történetre, mert én magam is utáltam az egészet, és elakadtam, nem tudtam, hogyan ragadjam meg a dolgot. Ez egy jó döntés volt.

Persze nem csodálkozom azon, hogy ennyire összeszedetlen voltam akkor, mert nem semmi tanév áll mögöttem; ráadásul én nem a padban ülök, hanem a tanári asztalnál.

A következő bejegyzésben arról fogok írni, mégis honnan jött az ihlet magához a könyvhöz, amin most dolgozom. És mi is az pontosan?